Bocsik Balázst, Codău Annamáriát és Pál Sándor Attilát Radnai Dániel Szabolcs kérdezi
Mennyiben tud újat mondani egy alanyi-biografikus megszólalású, vallomásos hangvételű debütáló verseskötet 2024-ben? Új, autonóm nyelvet hoz létre a társadalmi érzékenység és a közösséghez tartozás vágya? Visszahozza a költészet egyetemességigényét a szépség iránti nosztalgia? Milyen költészeti nyelv alkalmas az egyéni traumatapasztalatok megfogalmazására? Utóbbi kérdéseket sokféleképp tárgyalták Helmrich Márton és Owaimer Oliver bírálatai Locker Dávid Beszédkényszer (Prae Kiadó) című kötetét értékelve, valamint Codău Annamária (Alföld 2024/10) és Balajthy Ágnes (Jelenkor 2024/11) Rékai Anett Menetiránynak háttal (Magvető) című verseskönyvének poétikai lehetőségeit mérlegelve. Az Alföld Online felületén pedig Vida Kamilla, Purosz Leonidasz és Mohácsi Balázs árnyalták tovább az alanyi-biografikus költészet megközelítési lehetőségeit, a körkérdés koncepcióját is fölülvizsgálva.
Második körben Bocsik Balázs, Codău Annamária és Pál Sándor Attila válaszait közöljük.
„Mi a baj az alanyi költészettel?” Valamivel konkrétabban fogalmazva: melyek azok a dilemmák az alanyi-biografikus megszólalással kapcsolatban, amelyek miatt újítónak, rendhagyónak, merésznek, „formabontónak” tekinthetünk egy karakteres, önmagát fiatal költőként pozicionáló, vallomásos beszédmóddal kísérletező versbeszélőt és költői programot ma, 2024-ben? S mindez mit mond el az elmúlt másfél-két évtized hazai költészetéről?
Bocsik Balázs (Szeged, [1997], költő, irodalomtörténész, kritikus; Angyalföldön él, a Társadalomelméleti Kollégium alumni tagja): Ahogy ez már elhangzott számos formában az interjúcsokor első részében: az alanyi költészettel nincs semmi baj. És azzal is egyetértek, hogy igen, minden költői megszólalást egy szubjektum beszédeként értünk, és így elemi szinten minden költészet alanyi. Számomra ott kezd izgalmas lenni ez a jelenség, ha – logikusan – az identitáspolitikai trenden belül próbálom elhelyezni. Ugyanis így eggyel tovább lépünk, azt szeretnénk megérteni, hogy miért állítja (gesztusaiban) a költő magáról, hogy alanyi, s ezzel milyen társadalmi szerepet szeretne performálni.
Menjünk vissza kicsit az időben! A karakterisztikus alanyi beszédmód metaforikus keletkezését az úgynevezett romantikához szokás kötni, kifejezetten a romantikus hős valamelyik archetípusához. De a 19. századi irodalom énkonstrukcióiban alapvetően még erősen munkálkodik egy rendi-feudális-(nemzet)közösségi szemlélet. Ezek a kategóriák határozták meg a megszólalói identitás alapkategóriáit, és eme kategóriák – némi torzítással: apriori adottságok – érvényessége többé-kevésbé vitán felül állt. Lásd a nemzeti panteon kiemelkedő életművét, Arany Jánosét, akinél a honorácior-státusz (tehát a viszonylag merev társadalmi struktúrán belül betöltött, valljuk be: nem a legjobb pozíció) és a kálvinista ethosz (tehát a felekezeti hovatartozás, amely épp annyira személyes, mint politikai!) egyaránt meghatározó identitásképző elemek.
Az ún. episztemológiai kétely, mely a koramodernség (20. század eleje) korszakalakzatának hű kísérője minden kézikönyvben, leginkább talán arra vonatkozik, hogy az identitásképző kategóriák adottnak vétele, ez a jellemzően karteziánus örökség, gyanúba keveredik. A modern alanyi költők már az individualizmus kapaszkodók nélküli horrorjában eszmélkednek, ahol arra kénytelenek rájönni, hogy beírták őket mindenféle könyvbe. Ó, igen, ki lehetne egyénebb annál az egyénnél, akinek névre szóló csekkei, társadalombiztosítása és titkos választójoga stb. van?
Ugrok. Soha nem voltunk annyira individuumok, mint 2024-ben. Azt persze kibírjuk röhögés nélkül, hogy a bigdatát előállító és forgalmazó platformok adathalmazainak egy kis szegletében hever mindannyiunkról egy profil, a tökéletes fogyasztó profilja, akik egy nap lehetnénk. Nem vagyunk-e hát a legegyedibb verziói önmagunknak, belülről, a tőke mindent áthálózó mozgásában a rólunk alkotott fogyasztói profilokban, kívülről pedig a gondosan megválogatott identitáspolitikai jelszavainkban?
Innen nézvést „formabontónak” tekinthetünk-e bármilyen alanyi költészetet, ahol a megszólaló saját magát mint individuumot adottnak veszi? „Vallomásosnak” azt, ami az irodalmi közeg levetkező félisteneit lesi? Egyáltalán ki az a fiatal költő, neki milyen reklámokat ad be a Meta? És miért mereng a messze multba visszaríván?
Félreértés ne essék, azt mégsem várom, hogy a versek ezentúl látszólag lazán kapcsolódó fogyasztói szokások bináris kódjaiból álljanak. De azt mégis aránytévesztésnek érzem, ha adottnak vett kategóriákkal („én”, „körút”, „irodalom”, „szerelem”, „pátosz” stb.), adottnak vett múltakat szeretnék birtokba venni. Don Qujitotét boldognak kell…?
De persze nem nevetek, hiszen, kicserélt névvel ugyan, de rólam is szól a mese.
Codău Annamária (irodalomkritikus, szerkesztő, a marosvásárhelyi Látó folyóirat tanulmány- és kritikarovatának szerkesztője):
Nagyjából ugyanazt gondolom, amit az első kör válaszadói felvázoltak, ezért igyekszem nem annyira ismételni őket. Nem önmagában véve van baj az alanyi-biografikus költészettel (az egyszerűség kedvéért most nagyvonalúan használom a terminust, az első körben már jelezték ennek a tág voltát), bár ezt a fogalmat talán használtuk már többen kissé pejoratív éllel a nem nyilvános diskurálásokban, amikor elnagyol az ember dolgokat. Minden a megformálás módján múlik. Nagyon tetszik az, ahogyan Vida Kamilla a „közössé tételről” beszél – valahol ebben érzem a tétjeit, nagy kihívásait ennek a fajta művészi megnyilatkozásnak, hogy az én problémái, önkifejezése mennyire tud máshoz is szólni, mást is bevonni, a nem feltétlenül ugyanolyat, ugyanolyan tapasztalatokkal rendelkezőt, ugyanúgy gondolkodót. Hogy tudja-e sokértelműségében és bonyolultságában feltárni a dolgait, dolgainkat, tud-e alkotásként megértetni velem valamit. (Persze, van úgy, hogy a befogadó nem veszi a lapot.) Részben efelől voltak gondjaim Rékai Anett verseskönyvével, Balajthy Ágnes pedig sokkal alaposabban érvelve hasonló szemszögből (is) veti fel a kötet problémáit, pont egy olyan olvasó pozíciójából, aki adott esetekben bevallása szerint bizonyos tekintetben osztozik a versekben megszólaló élményeiben. Mivel az alanyi költészet skálája is nagyon széles, nehéz, és igazából nem annyira fair általánosságban beszélni a jelenségről. Épp ezért most szűkítve, elsősorban a Menetiránynak háttal eseténél maradva, hozzáolvasva a Beszédkényszer két kritikusának meglátásait (most nem bírálva a két kötet kivitelezését, és kikerülve a sikerültségük szerinti hasonlítgatást), úgy összegezném a recenzensek által jelzett további dilemmákat, hogy ez a két debütkötet – a versalanyok deklarációi alapján – elsősorban az érzelmeket, az őszinteséget, a naivitást, az ezekhez való jogot kívánja revindikálni, de a nyelvi-intellektuális megmunkálás háttérbe utalásával. Másrészt az irodalom „belügyeinek” a tematizálását tartják fontosnak – nem elsők és nem utolsók ebben, de erről is volt már szó az előző körben. Utóbbi sajátos paradoxont szül, ugyanis azzal szerintem mindnyájan egyetértünk, hogy sok minden nagyon nincs rendben ebben a közegben (bár nem tudom, milyen mértékben beszélhetünk ugyanarról a közegről Pesten és mondjuk Marosvásárhelyen), mégis igen könnyen megfogalmazódik ilyen esetekben – gyakran nem indokolatlanul – a „köldöknézegetés” vádja. Akkor hogy is lehet ezt jól csinálni?
Itt jutok el a második, konkretizált kérdéshez, amely érzésem szerint normatív, előíró választ igényel, legalábbis az a része, amely az „újító, rendhagyó, merész, formabontó” kategóriák ismérveit tudakolja. Legszívesebben azt mondom erre: nem tudom. Hiszen azt várom egy műtől, hogy „változtassa meg az életemet” – vagy a gondolkodásomat legalább. Ne azt mondja el, amit már tudok, vagy ne úgy mondja el, ahogyan már találkoztam vele. Nem az újdonságról van szó, inkább a látószögről. Persze ez az én privát igényem, amit a kritikusi munkámban úgy próbálok meg hasznosítani, hogy a mindenféle meghatározottságú értelmezői pozícióm tudatosítása mellett igyekszem (nyilván nem mindig sikerül) arra figyelni, mit teremt meg az adott alkotás, milyen világnézetet kínál az elvárásaimtól függetlenül. Szóval igyekszem nem eleve azt gondolni, hogy ha XY műben x és y dolog „benne van”, attól lesz újító, felforgató. Nem vagyok költő, limitált az, amit el tudok képzelni, azt várom kíváncsian, hogy a költészet mutassa meg 2024-ben is, mi az újító, formabontó, ne én határozzam meg előre. 🙂
Még egy szempont jut eszembe: abban, hogy az alanyi költészetnek milyen megvalósulásait láttuk-látjuk dominálni a közelmúltban és a jelenben, nem csak az alkotóknak van szerepük. Hiszen az is része a dolognak, hogy az intézményeinkben, a kiadóktól a médiáig, milyen viselkedésekre, tendenciákra erősítünk rá figyelmünkkel vagy annak megvonásával; a fáradtság, a mindennapi gondok miatti kiégés vagy túltermelés-szaturálódás okán; vagy az irodalmi működésnek számomra egyre visszatetszőbb módon a presztízs- és kulturálistőke-vadászatként való felfogásával. Kit kezd el lázas imidzsépítéssel nyomatni egy-egy kiadó, kiknek a kéziratait részesíti előnyben egy-egy lapszerkesztő, milyen elméleti előfeltevésekkel közelít a kritikus, és mulasztja el meglátni azt, ami ezekbe a keretekbe nem fér bele stb. A kérdésben használt „hazai” jelzőre is reflektálva pedig: ha hazai=magyarországi, még ezen belül is eléggé sokféle alanyi-biografikus költészettel találkozunk, és érdemes ezeket mind valid próbálkozásoknak tekinteni, aztán vagy jól sikerülnek, vagy nem (a próbálkozásnak, a kísérletezésnek ezt a szabadságát érdemes meghagyni, pályakezdők és -folytatók számára egyaránt). De ha a Magyarországról kevésbé látszó erdélyi irodalmat nézem, például a címtelen föld című, immár néhány éves, tágan értve fiatalokat felvonultató antológia, amellyel szemben megvoltak a fenntartásaim, a megszólalások sokféleségét tükrözi, a vallomásos versbeszéd különböző nyelvi inspirációkkal, szubkulturális logikákkal dolgozó megvalósulásait látom benne, s lehet, részlehajló vagyok, de mintha sokkal szubverzívebb erőket engedve magába az magyarországi költészethez képest (vagy legalábbis ami abból a termésből jobban látszik). Vagyis ez csak azt erősíti, amit előbb írtam: hogy a mainstream magyar irodalom intézményei (ideértve díjakat, magazinokat) a piaccal összefonódva hajlamosak egyneműsíteni a ráerősítéseikkel, ami az alkotói beszéd- és közléskényszerrel párosulva nem mindig gyümölcsöző kombináció. De senkinek sem muszáj csak a mainstreamet olvasni. (Mindezt úgy írom, hogy magamat sem akarom kivonni a felelősség alól.)
Pál Sándor Attila (költő, kritikus, a Forrás folyóirat szerkesztője):
Akkor kapásból visszakérdezek: újítónak, rendhagyónak, merésznek, „formabontónak” tekinthetünk egy karakteres, önmagát fiatal költőként pozicionáló, vallomásos beszédmóddal kísérletező versbeszélőt és programot ma, 2024-ben? Nem vagyok benne biztos. A dilemmákat ismerjük, dehát végső soron úgyis csak a megformálás meg a nyelv marad a végén, mármint, azon áll vagy bukik minden, szerintem. Ha annak minősül, folytatva a kérdés végiggondolását, akkor sok jót nem mond el azért az elmúlt másfél-két évtized hazai költészetéről, pontosabban nem is a költészetéről, hanem az irodalomértéséről, meg a mi kis homokozónk trendformálóiról. Semmi baj nincsen az alanyi költészettel, akkor van baj, ha az nem a megfelelő színvonalon van működtetve, jaj, inkább csinálva, de egyébként Locker Dávidnál én ezt nem látom, mármint a színvonallal szerintem semmi probléma nincs, én kajálom ezeket a verseket, szórakoztatnak, tisztelem a törekvést is, érdekel is. Nagyobb rejtély számomra, hogy innen merre van tovább, de azt meg majd meglátjuk. (A humánértelmiség hazatér című versénél valami olyasmi játszódott le bennem, mint A galaxis őrzői 2. egyik jelenetében, amikor Yondu azt ordítja Rocketnek, hogy „I know who you are boy, ’cause you’re me”.) Még egy pillanatra visszatérve arra, hogy miért és hogyan minősülhet ez a vallomásos líra „formabontónak” meg nóvumnak: hát azért, mert permanens időbeli provincializmusban élünk, és ez a kor, amelyben benne állunk, mindenestül, akár tetszik, akár nem; s az egészen rákkeltő politikai környülállások még inkább ráerősítenek erre. Takáts József írja Távoli tükör című esszéjében (Jelenkor 2015/7–8, 836.): „Mindezt az »időbeli provincializmus« ellen írtam, mert néha az a benyomásom, hogy a magyar kritikának túl rövid az emlékezete, mindössze egy vagy két évtizedre visszanyúló. Az »időbeli provincializmus« T. S. Eliot kifejezése Mi az, hogy klasszikus? című előadásában. Manapság fönnáll a veszélye annak – írta 1944-ben –, hogy mi, »a világ valamennyi népe, együtt lehetünk provinciálisak« azáltal, hogy számunkra »a történelem csupán azon emberi elgondolások krónikája, amelyek kiszolgálták a maguk idejét, aztán szemétdombra kerültek«; azáltal, hogy úgy képzeljük, »a világ kizárólag az élők tulajdona, a holtaknak semmi részük benne«. Az »időbeli provincializmus« az tehát, amikor jelenbeli elgondolásokat és alkotásokat csak más jelenbeliekhez mérünk; amikor nem múltbeli elképzelések bonyolult folytatásának véljük a maiakat, hanem tőlük függetleneknek. Az irodalom, azt hiszem, épp olyan világ, amelyben a holtaknak nagyon is nagy része van, s amiről az élők nemigen gondolhatják, hogy csak az ő tulajdonuk. De egy-egy nemzedéket olykor mégis megkísért ez a téves gondolat.”
Az alanyi-biografikus költészeti megszólalás egyik létokának tűnhet a kortársi valóság megmutatására irányuló igény, illetve azon belül a társadalmi problémák, a traumatapasztalatok, a politikai-ideológiai határvonalak és az irodalmi közélet anomáliáinak kihangosítása. Mit gondolsz, feladata a költészetnek az irodalom „boudoir-titkaival” vagy épp a közeg „rendszerszintű problémáival” foglalkozni? S ha igen, mi lehet ennek az esztétikai-poétikai tétje?
B. B.: Azt hiszem, hogy az alanyi líra „elmúlt másfél-két évtizedének” trendjében az adja a nehézséget, hogy az itt megkülönböztetett kategóriák (titkok és rendszerszintű problémák) egybemosódtak. Ez jellemzően az utóbbira irányított minőségi és kritikus figyelem rovására történhet csak meg. És ebben a kölcsönhatásban a rendszerszintű problémák is mint titkok, azaz mint privát események jelentkeznek.
De tegyük fel, hogy ennek a diffúz jelenségnek tartjuk fent, konzerváljuk az alanyi költészet kategóriáját: azaz, hogy az alanyi költő a „titkainak” megvallásával egyszersmind mutassa meg a rendszerszintű problémákat is. Mi következik ebből? Az, hogy a közösségi eseményeinken, ahol a rendszerszintű problémáinkról szeretnénk beszélni, ott a kiültetett vendégeknek általában azt fogják mondani, hogy: kedves vendég, ugyebár te egy költő vagy, és a verseidben sokat szoktad problematizálni azt a jelenséget, amiről ez az est szól, nomármost, mit gondolsz erről a jelenségről a verseiden kívül? Ha még mindig járnék irodalmi eseményekre, akkor ennél pontosabb mondatokat tudnék rekonstruálni, ennyiben ez csak az elmúlt tíz év árterében lerakódott hordalék. De mit lehet erre mondani? Igen, kedves kérdező, csakugyan írok verseket, és abban csakugyan az általad említett jelenségeket problematizálom, de a titkok attól még titkok maradnak, még akkor is, ha rendszerszintű problémákat instanciálnak. Hiszen ezek csak versek. Nem én vagyok, aki valamit akar: az te vagy, és nem én.
Másfelől pedig tünetértékűnek gondolom, hogy – mint a fenti kérdés is bizonyítja – érvényes az a nyelvjáték, ahol a rendszerszintű problémáknak (sokat írom le, de már amúgyis devalváltuk) esztétikai-poétikai tétje lehet. Olyan steril ez a nyelvi forma, mint az a szike, amivel az irodalmi művek szőttesébe hatol, és ott sebészeti úton szétválaszt egyénit és közösségit, titkokat és rendszerszintű problémákat, személyeset és politikait, és aztán mint kard nyúl feléd: mégis mi ennek az esztétikai-poétikai tétje? Hát, nem tudom, esetleg az, hogy egyszer végre jó lenne a strukturális elnyomást, a bántalmazást és az ingyenmunkát nem esztétikai tétként, hanem politikai tényként kezelni? És ha már ezt csináljuk, akkor gondoljunk arra is, hogy minden esztétikai ajánlat egy politikai ajánlat is. Az irodalom – és a művészetek – feladata(?), hogy társadalmi fantáziát termeljenek. Nekünk pedig közösségként van lehetőségünk nemet mondani ezekre az ajánlatokra, akár például az alanyi költészet kurrens formáira.
(Bocsánat, a ‘létok’ szótól számos érzésem van, és egyik sem kifejezetten kellemes. Létezik-e bármi, amit nem a kortársi valóság megmutatására irányuló igény vezérel kisebb-nagyobb mértékben? A legelemibb kommunikációs aktusok is a figyelemirányítást célozzák, értsd: a figyelmet ráirányítani a beszélő valóságára. Milyen ennek a kortársi valóságnak a beszédrendje? Nem inkább a fasiszta populizmustól kellene visszasajátítani a kitárulkozás, az őszinteség és a leleplezés retorikai gesztusait előbb? És kihez beszélek most tulajdonképpen?)
C. A.: Nem jelölnék ki soha semmilyen alkotónak, művészeti megnyilvánulásnak, művészeti ágnak „feladatot”. Szerintem méltányolandó és fontos, ha az irodalomban vannak hangok, amelyek a kortárs valóság problémáival foglalkoznak, ezen belül az irodalmi közegével is, de ez a tematikus irányvonal nem minőségi garancia. (Az sem garanciája egy alkotás minőségének, ha a létezés értelme a témája.) Az, hogy az utóbbi időben egyre többen foglalkoznak a rendszerszintű problémákkal, felkiáltójel, hogy álljunk meg, valóban bajok vannak. Ugyanakkor hajlamos vagyok egyetérteni Helmrich Mártonnak azzal a gondolatával, hogy a sok helyzetjelentés után jól jönne valamilyen „szintlépés”. Vagyis hogy mindennek a tétje az a fajta nyelvteremtés volna, amely egyben a valóságra is hat, a ráismertetéstől a katarzison át a változásig. (Hú, lehet, ezek nagyon anakronisztikus elvárások.) Ugyanakkor bízom benne, hogy bármilyen mennyiségű botladozással is, a fiatalok – ha nem nyomjuk rájuk a hülyeségeinket és szorongásainkat, ha nem vesszük el a kedvüket, de hasznos visszajelzéseket tudunk nekik nyújtani, ha ellen tudnak állni a digitális világ kényszerítő hatású mechanizmusainak, és ha megtalálják közösségeiket – ki fogják találni, létre fogják hozni azokat a nyelveket, látószögeket, kérdéseket és válaszokat, amelyek kezdeni tudnak valamit ennek a kornak a részben sajátságos, részben ismétlődő problémáival.
P. S. A.: Egészen biztosan nem feladata. Ha ez a fogalom előkerül, azonnal megszólalnak bennem a hatvanas-hetvenes évek kappanhangú korifeusai (bocs), hogy irodalmunknak ilyen meg olyan feladata van, ezt meg azt nem végeztük még el, a szocialista ember így meg úgy, haladó irodalmunk, és így tovább. Én egyébként azt hiszem, a „boudoir-titkok” annyira nem érdekesek, főleg az irodaloméi, de persze de gustibus, ha meg szerzőkről beszélünk, akik erről fecsegnének, az pedig egyenesen arányos a szerző ismertségével: annál érdekesebbnek tűnik, ugye, az olvasóknak, minél népszerűbb a szerző. A legendásított halott szerző boudoirja meg a legjövedelmezőbb üzlet talán, amit szépirodalommal összefüggésben csinálni lehet. A rendszerszintű problémák pedig rajtunk kívül végképp nem érdekelnek senkit. A tematizálás meg a problematizálás (két újhullámos divatszó) lehet tét, fel is buzoghat bennünk, hogy na ez most, igen, végre, de hát ezt a lelkesedést aztán már a való világban mozogva nehéz átragasztanom azokra, akikkel naponta érintkezem. „Metázni” amúgy jó, szeretek én is, de mindig ott van bennem egy kis rossz érzés, egy kis gyanú, mint amikor egy kicsikét rosszul vagy, lehet, hogy majd hányni kell, de hátha jobban leszel, és akkor végül elmúlik, hogy hát, ez amúgy a buborékon (Szankon: bugyborékon) kívül kit is fog érdekelni. Ha elkapja az embert a hév – a tapasztalat a saját praxisomon alapul csupán –, akkor rettenetes összefüggésrendszerek tudnak összeállni a fejében, hogy ezzel a szöveggel akkor most kapcsolódtam százféle irányban az irodalomtörténeti hagyományhoz, közben szóltam aktuális dolgokról, a közérzetről, közéletről (ó, a megboldogult, teljesen félrement politikai költészeti izé, fellángolás? divathullám?), és még a szakma felé is kacsintottam, meg még beláttak a boszorkánykonyhába is (szörnyű gázok és gőzök). Ez így elég sok vállalás, és ha az ember kettőt hátrébblép, vagy inkább megnézni a tükörben magát hátulról, nem biztos, hogy nem kurcintott be a nadrágba a nagy erőlködés közben. Az alanyi-biografikus költészeti megszólalás létoka pedig szerintem elég egyszerű, „szeretném, ha szeretnének”.
Mit gondolsz, van összefüggés az alanyi-biografikus megszólalás lehetőségeit kereső újabb költészeti tendenciák és az elmúlt nagyjából egy évtized prózaepikájában (és a prózaepika kritikai visszhangjában) lezajló változások között? Gondolok itt a realizmusigény hirtelen felfutására, vagy épp az autofikciós irodalom komoly könyvpiaci szegmenssé válására.
B. B.: Mi az, hogy realizmusigény? Mire van igénye annak, akinek realizmusra van igénye, Balzacra? (Mi az, hogy Balzac-igény?) Bocsánat, néha csak bedurrantom a verklit, és nem tudom kikapcsolni. Ez már a kitárulkozás? Remélem, kisegítem valamelyik állampolgártárs realizmusigényét vele. Bocsánat!
Két fokkal komolyabb formában egyébként valójában ezt gondolom, nem függetlenül attól, amit az előző két válaszban is írtam – integrált alanyi megszólalás! Azt hiszem, a nagyelbeszélésekre van igény, és a nagyot nem leütésszámra értem, de ugye a világpiaci klasszikus a témában, Knausgård, azt is hozza. Hanem arra, hogy itt életek legyenek mindenestül elmondva, de abba legyen beleágyazva minden. Kicsit úgy, ahogy a populista retorika teszi, ahol egy nagy-nagy elbeszélés logikus elemeivé lesznek egymás mellett olyan dolgok, mint a labdarúgás, az Európai Unió, a háború, a hit, az értékek általában stb., ismerjük. Ki fut itt ki után?
Ha van olyan, hogy igény a valódiságra, akkor az, azt hiszem, 2008 után keződik. (A magyar devizahiteleseknek amúgy mire vonatkozhat vajon a realizmusigénye?) Arra gondolok, hogy valahogy nem merészkedünk soha addig, pedig evidensnek tűnik, hogy az a gazdasági-társadalmi rend határoz meg minket, amely 2008 tragédiáját az egyéni felelősségek összeesküvés-hálózatában oldotta fel, s nem a termelési mód szükségszerű és belső válságaként ismerte fel. Miközben a nemzetállamok, s így a névleges demokráciáik elvesztették minden maradék függetlenségüket. Van-e 2008 nélkül jobboldali populista hullám Európában? Értsd: mikortól lehet az uniós intézményekből és az IMF-ből véresszájú ellenségképet generálni? Szóval jönnek a fasiszta pártok 2008 után, és elkezdik mondani a nagy történeteiket, és valahogy az irodalom is elkezdi ezt csinálni utána. Roppant érdekes ügylet.
C. A.: Biztosan van összefüggés, a próza és a líra ugyanabban a valóságban jön létre, bár ez a valóság sokunk számára nagyon sokféle. De közös benne az elidegenedés a munkánktól, a valós fizikai világtól, az atomizálódás, a valóságérzékelés problémái, a véleménybuborékokra tagolódás, a nagyfokú bizalomhiány – mindebben nagyon is érthető az igény valami „igazira”. És ezen az igazin belül az egyénire is – mintegy kiválásként a tömegből, a tömegkultúrából. Úgy néz ki, erre egy lehetséges válasz az önmagunkból kiindulás alkotói oldalról, befogadóként pedig bizonyos fokig az azonosulás igénye, másrészt talán egy olyanfajta eszképizmus, amely nem feltétlenül fantáziavilágokba vágyik (bár ez a szegmens is jól teljesít), hanem amelyben a más életébe való betekintéssel, beleéléssel valamilyen érzelemszabályozást is gyakorolni lehet. Ezzel önmagában megint nincs semmi baj, itt is csak akkor, amikor eltolódnak az arányok, amikor elkezdi ezeket az igényeket kisajátítani a kapitalizmus vagy a politika vagy bármi. Például ha a kiadók is inkább autofikciót fogadnak el kiadásra, mert lám, Knausgård; irodalmi lapok is ezekről íratnak recenziót, mert hozzá szeretnének tenni a diskurzushoz, de egyúttal teret vesznek el a nem-mainstream jelenségektől; booktokerek is ugyanazt ajánlják körbe, amit egymásnál látnak (most nagyon általánosítok, ez alól persze sok a kivétel, csak sajnos mindig a kivétel a kevésbé látható). Persze a befogadónak is van felelőssége mindebben az olvasói-fogyasztói szokásai révén, abban, hogy hogyan tájékozódik, van-e igénye valamivel többre, mint ami hirtelen felcsapó vágyakat rögtön elégít ki, hajlandó-e valamennyi értelmi-érzelmi erőfeszítést tenni.
Olvasom éppen Szécsi Noémi Régen minden lánynak jutott férj című, idén megjelent nőtörténeti munkáját, amelyben sokat támaszkodik századfordulós női önéletírásokra, amelyek a legmindennapibb dolgokra is kitérnek. Elképesztően érdekesek – persze számít az is, hogy értelmezőjük milyen perspektívából szemelget belőlük –, bár önéletírásként másképp viszonyulunk hozzájuk (lásd: önéletírói paktum), de Szécsi Noémi ugyanakkor fikciós, olykor autobiografikus ihletettségű műveket is felhasznál a korabeli viszonyok, szokások, nőkkel szembeni társadalmi elvárások rekonstruálására. Nem vezet különösen sehova most ez a körkérdés tekintetében, de talán egy távlati, történeti perspektívát megnyitva elképzelhető, hogy a jövő embere számára érdekes lesz minden, amihez mi most ilyen nehezen közelítünk.
P. S. A.: Bizonyára van, s azt is gondolhatnánk, hogy ez az agyafúrt és sokszor szerintem elég megúszós, blöffszerű játék, amit, úgy tűnik, kajál a nép, és a prózában őrületes sikereket generál, majd szépen visszaháramlik a költészetre, mint egykoron vezető irodalmi műfajra (ne sirassuk). Az a rossz hírem, hogy nem fog, de az a jó hírem, hogy ez nem baj. Azzal még megpróbálkozhatunk, hogy az alanyi költészetet mondjuk ezentúl lírai autofikciónak hívjuk, és akkor Knausgård- és Kemény Lili-olvasók hordái egyből elkapkodják a 300-500 példányban kinyomott köteteinket, és lehet menőzni, hogy utánnyomás (nem fogják). Egyébként öreg partizánként úgy emlékszem, hogy amikor én startoltam, a 2010-es évek legelején, akkor éppen a testpoétika volt valami eszeveszetten menő, meg mindenki még a már felszámolt Telep bűvöletében élt, és az általuk kijelölt apukákhoz akart nyomakodni (Kemény, Marno, Szijj, azt hiszem). Ez is hol van már. A realizmusigény meg a mi szerencsétlen megkésett posztmodernünk kifulladása óta annyira fut felfelé, hogy nem tudom, mennyi lehet már a pulzusa, kocafutóként tudom, nagyon nehéz hegynek rakni a tempót. Szegény posztmodern pedig úgy vált nagyjából fosztóképzővé, hogy csudálatos dolgok voltak azért ottan. Na de elkalandoztam.
Az alanyi-biografikus költészet aktualizálásában különleges szerepe van a reflexív versbeszédnek: a gyakori ironikus beállítások, (meta)reflexív szólamok szövegbe építése hol az „őszinteség” megmosolygását, a kimondott szó zárójelbe tételét vonja maga után; hol pedig az „irodalmiasság” ellenében hat, s a valóságban gyökerező tapasztalatokat hangsúlyozza. Ha egy pillanatra (feltételesen) a körülöttünk lévő világ valamiféle tükreként tekintünk az irodalomra, mit mond el rólunk az alanyi költészet effajta reflexív versvilága?
B. B.: Semmi jót?
C. A.: E kérdésnek köszönhetően jöttem rá, hogy a „reflektáltságot” mindig valamiképp mentségként kezeltem, vagy – az első kérdésre visszautalva – valamilyen minőségi garanciának. Olyan értelemben, hogy ha a mű reflektál a hibáira, akkor a hibák beépülnek a jelentésalkotásba. Na de minden esetben így van-e? Őszintén szólva, nem tudom, nehéz minderről általánosságban beszélni. Ha ez a reflexivitás kényszerből történik, mintegy a követelmény kipipálásaként, akkor az hiteltelen, és ezt az olvasó megérzi – lásd a kritikákban a sablonszerűség, kiszámíthatóság vádját. Vagy ha túltolják, akkor kiszorítja/elodázza a valamilyen „valódi” kimondás lehetőségének megszületését. Lehet persze tünet is, és ekként fontos nem kiiktatni, hanem az okozóját keresni. Másrészt a reflexió korunkban mindenféle mozgalmi következményként egyfajta etikai követelmény, mind a személyes és csoportos fejlődés, emancipáció, öntudatosodás folyamataiban, mind az egyéni környezetünkben, a másikkal szembeni viselkedésben, a társadalmi igazságtalanságok csökkentésére tett törekvések tükrében: cselekvéseinknek, pozícióinknak tudatában lenni, az igazságtalanságokon korrigálni. Szóval ezt azért nem lenne jó elfelejteni szerintem. Ahogyan az önfeledtséget, a spontaneitást, a hitelességet sem szabadna elnyomni magunkban. Az egyensúly a lényeg. 🙂
P. S. A.: Egyrészt, mint már említém volt, metázni jó, másrészt igen, azt hiszem pont a megcsináltságra hívják fel ezek az elemek a figyelmet, és arra reflektálnak, hogy éppen egy verset olvasol, kedves barátom. És persze az a jó, vagy én azt szeretem, ha közben van egy kis jóféle rezignáltság, melankólia az egészben, kicsit az egész hiábavalósága, kicsit csak simán a költői pózhoz romantikusan, rászáradt testnedvként tapadó spleen miatt. Miközben az lenne a törekvés, ha jól értem, hogy mintegy magától értetődően történjen meg az olvasóval a vers, mint egy ligetben kószáló kisasszonnyal a kiegyezés után egy Petőfi-költemény, miközben ábrándozik, milyen lehetett a költő. Jó lenne így olvasni, ezt komolyan mondom, de bölcsészként hamar ki van ez űzve az emberből, ördögűzéssel, élményszerű olvasás, hagyd el ezt a testet. (Erről jut eszembe még az autofikcióhoz, hogy az is nagyon agyafúrt dolognak tűnik, hogy olyan, mintha most rehabilitálódna a referenciális olvasás praxisa, aminél nagyobb szitokszót nem nagyon tudtunk elképzelni boldogult bölcsészkorunkban. De ugye aztán kiderül, hogy nem is, meg nem úgy, meg ez amúgy nem az. Dehogynem.) Másrészt bár hatalmas a svung Locker kötetében, és ez magával tud sodorni, el tudok képzelni olyat, akit az agyonreflektáltság ledob a szövegről (néha még engem is). Azt nem tudom, mit mond el „rólunk” (?) ez az egész, nem vagyok benne biztos, hogy mond bármit is. A véleményem az, és ebben egyetértek magammal, hogy az irónia alap.
A körkérdés első része itt érhető el.
A borítóképet Koczka Viola, Valuska Gábor és Jánosi Ágnes fotóinak felhasználásával Szirák Sára készítette.
Radnai Dániel Szabolcs az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.
Hozzászólások